Amikor nyelveket tanítok, sokszor olyan embereket segítek a nyelvtudásuk fejlesztésében, akik ezt a folyamatot egy hatalmas kínnak élik meg. Érthető, hisz rengeteg a kudarcélmény, és alapvetően nagyon unalmas is tud lenni a nyelvtanulás, főleg, ha az ember szavakat is tanul külön. Ez egyébként az én visszatérő mantrám, hogy igen, kell szavakat tanulni. Annyira, hogy még egy videót is készítettem arról, hogy miért is fontos leülni szavakat tanulni:
Amikor én tanulok nyelveket, én is tudok szenvedni. Talán kevésbé, mint a legtöbb tanítványom, mert folyamatosan tudatosítom magamban mindazt, amit nyerek ezzel. Egy befektetésként tekintek erre a folyamatra, és amikor már tudok annyira egy nyelvet, lehetőségként, hogy a világot más csatornákon keresztül lássam. Lehetőség, ha el tudok olvasni egy érdekes cikket, vagy megnézni egy dokumentumfilmet, ami csak egy adott nyelven érhető el.
De ami a legnagyobb hozadéka volt számomra a nyelvtudásomnak, azok a nemzetközi workshopok voltak, amiken részt vehettem. Már elhasználták ezt a gondolatot, mégis igaz, hogy más emberré tettek ezek az élmények. És azok az emberek, akikkel kapcsolatba tudtam kerülni a nyelvtudásom miatt.
Szóval amikor éppen egy nyelv megtanulásával szenvedek, én ezekre az élményekre gondolok, abban a reményben, hogy az a nyelv, amit jelenleg tanulok, majd még több ilyet tud lehetővé tenni. Ezek közül az élmények közül osztok meg párat, hogy minden éppen szenvedő nyelvtanulót kitartásra inspiráljon.
”You should check your privileges.”
Életem első nemzetközi workshopját Brüsszelben töltöttem, egy nyári egyetemen. Akkor már jól tudtam angolul, mégis az első pillanatban, amikor egy másik résztvevővel összefutottam a reptéren, lefagytam, és alig bírtam vele fenntartani a beszélgetést angolul. Hatalmas kudarcélmény volt ez nekem, és alapvetően kérdőjelezte meg azt, amit csinálok, hisz már akkor is tanítottam. Alapvetően nem is a nyelvtudásommal volt a probléma, hanem a mentális állapotommal. Rettegtem attól, hogy majd valami nevetségeset mondok, vagy nem jut eszembe egy szó. Szerintem ez minden tanítványomnak ismerős lehet, és ez az élmény engem nagyban hozzásegített ahhoz, hogy a tanítás közben is jobban tudjak mankót adni akkor, amikor valaki hasonló félelmektől szenved.
Szóval az első nap eldöntöttem, hogy én nem tudok angolul. Pár óra kellett csak ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mindez persze nem igaz. A workshopnak emberi jogi témája volt, és számomra, hogy szép magyar szóval fejezzem ki magamat “eye-opening” (szemfelnyitó) volt. Az 50 résztvevő közül páran színesbőrűek voltak, akik a foglalkozások során gyakran beszéltek a fehérbőrűek előjogairól. Én akkoriban még jóval kevésbé voltam tudatában annak, hogy ez mekkora privilégiumom. A workshop viszont megtanította ezt nekem, a privilege szóval együtt. A workshop mottója ugyanis a “You should check your privileges.” lett, vagyis “Vedd észre az előjogaidat.”
Ez a mondat addig volt ismételgetve, hogy már egy belső poén lett közöttünk, és a lehető legkülönbözőbb szituációkban szólítottuk fel egymást erre. Ez a fajta kommunikáció pedig eloszlatta bennem azt a stresszt, hogy mi lesz, ha nem jut eszembe egy szó. A kommunikáció ugyanis sokszor sokkal egyszerűbben meg tud valósulni, mint azok a bonyolult nyelvtani szerkezetek, és kifejezések, amik egy nyelvórán frusztráltá tehetik az embert.
Arról, hogy mi a különbség a nyelvtudás és a kommunikáció között, videót is fogok készíteni, amit a Tou Can Do It Nyelvtanulás Youtube csatornáján tudsz majd elérni:
https://www.youtube.com/channel/UCGz30bGFVH6MnpatMKj7ySw/videos
“Du kannst es spüren.”
Amikor szintén egy emberi jogi workshopra mentem ki Drezdába, már jóval gyakorlottabb voltam abban, hogy átállítsam az agyamat egy másik nyelvre. A szobatársam ebben tökéletes partner is volt, mivel bár a többiekkel angolul kommunikáltunk, és ő orosz volt, velem mégis néha németül kezdett el beszélni. Ez volt a mi titkos nyelvünk, különösen a spüren szó, ami a kedvence volt. Szerintem ha akkoriban megkérdezik hirtelen tőlem, hogy hogyan mondanám az érezni, nyomozni szót németül, nem ezt mondtam volna. Ő viszont egy életre megjegyeztette velem, ahogy a legkülönbözőbb kontextusokban használta. Akár főnévként “Spüren”-ként (egyébként helytelenül, mert helyesen “Spuren” lenne), a nyomokra, amiket hagytunk a szobában egy hosszú, átmulatott éjszaka után.
Talán ez volt az első pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy milyen érdekes, amikor egy-egy élményed, emléked nem az anyanyelveden marad meg. A Sapir-Whorf-hipotézis szerint a nyelv, amit beszélsz, meghatározza a gondolkodásodat. És pontosan ez az, amit átéltem, hogy egy élményt, emléket meghatározott, ebben az esetben a német nyelv.
“Schlucken.”
Szintén német nyelv, de egy sokkal kevésbé kellemes élménnyel. Pár éve egy kedves ismerősömet látogattam meg Thessalonikiben, Görögországban, ahol a hosszú odaérkezés után jóízűen ledöntöttem körülbelül egy liter csapvizet. Nagyjából aznap este el is kezdett fájni a hasam. Ezzel a hasfájással végigcsináltam aztán egy egész városnézős napot, aminek a végén, éjjel arra ébredtem, hogy 2-3 fájdalomcsillapító után is annyira fáj a hasam, hogy már megfordulni sem tudok az ágyban.
Nem volt választás, éjjel 2-kor kórházba mentünk, ahol nekem kimondott frusztrációm volt, hogy a feliratokat még csak elolvasni sem tudtam, és azon is aggódtam, hogy az orvosok is csak görögül fognak beszélni. Szerencsére ez nem így történt, és hihetetlenül normálisan, emberségesen kezelték a helyzetet.
TIPP: A helyzetből tanulva, gondold át, hogy el tudnád-e mondani mondjuk angolul, hogy székrekedésed van, görcsöl a hasad, és hiába vettél be már 3 fájdalomcsillapítót.
Az orvosom tudott tehát angolul, a nővér viszont, aki a gyógyszert adta, nem. Így mikor a kezembe adta a gyógyszert, egy pantomimes ügyességével, és egy szóval kísérte: schlucken. Ami lenyelnit jelent németül.
A görög kórházban tehát egyszerre hasznosult az angol és a német tudás is. Én pedig azóta sokat viccelődöm azon, hogy megtapasztalhattam a “Greek hospitality”-t (görög vendégszeretet) és a “Greek hospitalization”-t (görög kórházi ellátás) is. Tanulság: ne igyatok csapvizet Görögországban.
“Tu es une belle personne.”
2020. március közepén Párizsba mentem egy szónoklati témájú versenyre, ami a dátumból következően is, végül félbeszakadt a koronavírus korlátozások miatt. Szürreális élmény volt az, ahogy napról napra, óráról órára változtak a feltételek, és sorra derült ki, hogy melyik résztvevőnek kell visszatérnie az országába. Elsőként Madagaszkár küldöttjének kellett ezt megtennie, akit ez borzasztóan érintett, mert 4 éve próbált bekerülni ebbe a programba. Amikor épp búcsúztunk el tőle, és ő sírt, mindenki a francia mentalitást jól leíró “c’est pas grave” (nem komoly) mondattal próbálta vígasztalni. Láttam rajta, hogy ez csak még inkább elkeseríti. Úgyhogy amikor rám került a sor, én azt mondtam neki “c’est grave” (ez komoly). Nagyon örült annak, hogy látta, én értem az elkeseredését, és azt mondta nekem “Tu es une belle personne.” (Te egy szép személy/személyiség vagy.) Fontos volt a personne szó használata, ha femme-ot (nő) mondott volna, az jelentősen mást közvetített volna.
És mi a tanulság? A nyelvtanulás sokkal több, mint nyelvtan és szavak tanulása, és azok miatt szenvedés. A nyelvtanulás elhozhat neked új lehetőségeket, élményeket, és számomra azt is el tudta hozni, hogy árnyaltabban lássam a világot, és benne az embereket. Ezért pedig bőven megéri napi szinten foglalkozni ezzel, az amúgy eléggé nehéz folyamattal.
Érettségire készülsz éppen? Nézd meg gyorstalpaló érettségi oktatóanyagaimat:
www.toucandoit.hu/oktatoanyagok
Legyél egy támogató nyelvtanuló közösség része, lépj be a Toucan Facebook csoportba:
https://www.facebook.com/groups/toucandoitnyelvtanulas/
Kérdezz: [email protected]
Facebook: https://www.facebook.com/toucandoitnyelvtanulas/
Instagram: https://www.instagram.com/toucandoitnyelvtanulas/