Ha kíváncsi vagy, hogy ki az a Szekér Viktória, és miért lehet ő az, aki segít neked a nyelvtanulásban, akkor jó helyen jársz. Készülj fel rá, hogy ez a bejegyzés hosszú lesz, mert eddig nem látott részletességgel mesélem el a történetemet, benne olyan tanulságokkal, amik segíteni fognak Téged a saját utadban.
Miért írtam ezt a bejegyzést és miért érdemes elolvasnod?
Nagyjából két érvet tudok felsorolni, hogy miért érdemes az idődet ezzel töltened:
1. Először találkozol velem és bizalmatlan vagy. Talán érdekel egy kurzusom, vagy magánórákon gondolkoztál, csak hezitálsz. Ki ez a Szekér Viktória és tényleg tud nekem segíteni a nyelvtanulásban? – merül fel benned a kérdés. Ismerd meg a történetemet és döntsd el Te magad, hogy van-e nálam olyan tapasztalat, ami segíthet neked elérni a nyelvtanulói célodat.
2. Ha nincs konkrét célod, akkor inspiráló és tanulságos lehet neked ez a történet. Én is szeretem olvasni más emberek életútját, olyanokét, akik elértek valamit, amit én is el akarok. Ez motivál engem, így abban reménykedek, hogy ez a bejegyzés Téged is motiválni tud.
Jó olvasást a bejegyzéshez. Ez egy őszinte bemutatkozó, lesznek benne megrázó, tanulságos, és megmosolyogtató részek is, mindezt azért, hogy lásd, honnan hová lehet eljutni.
Hogyan vált a tanulás a legfontosabbá az életemben?
Én és az idegen nyelvek. Az egész történet még óvodában kezdődött, amikor külön angol órákra jártam. “Just for the record” írom, mert igazából semmire nem emlékszem ebből az időszakból a matricákon kívül, amiket az órai teljesítményünkért kaptunk.
A történet – amiről én személyesen be tudok számolni – valójában 2000-ben kezdődik, amikor elkezdtem az általános iskolát. A kilencedik kerületben nőttem fel, egy olyan lakótelepen, amit híresen rossz környékek vettek körül. A lakótelep egy kis sziget volt közöttük, az iskolám pedig egyfajta kikötő, ahol sok ember megfordult. A társadalmi feszültségek mindennaposak voltak, én pedig elkényeztetett gyereknek számítottam, nagyjából azért, mert volt mit ennem. Sokszor volt, hogy az osztálytársaimat az uzsonnámmal fizettem le, hogy békén hagyjanak aznapra.
Nehéz összefoglalni, hogy hogyan formált az a hely. A mai napig, mint egy belső iránytű létezik bennem, ami alapján felismerem, hogy mi a helyes és mi nem. Ott tanultam meg azt, hogy mekkora egyenlőtlenségek vannak különböző társadalmi csoportok között. Amikor felismertem, hogy azért nem illet meg tisztelet, elismerés, biztonság, mert lány vagyok, akkor az egyetlen célommá az vált, hogy megmutassam, mit tudok. A túlélésem kulcsa pedig a dühöm és az elszántságom mellett a tanulás volt. Napi hosszú órákat töltöttem magolással, ez volt az én egyetlen egy kapaszkodóm. Ez volt az, amivel a szemébe röhöghettem a tanáraimnak és az osztálytársaimnak, hogy tehetnek bármit, én kitűnő vagyok, mindent megtanultam és semmi sem állíthat meg abban, hogy kitörjek onnan.
Egy dolgot nem tanultam meg. Angolul. Pedig elvileg angol-informatika szakos voltam.
Ahogy sok tanítványomnak, nekem is sokféle angoltanárom volt. A tanárváltás okai viszont talán kevésbé voltak szokványosak. Az elsőről az az emlékem, hogy az egyik osztálytársam szülője megverte a szemünk láttára az egyik szünetben és azért nem állt ki mellette senki, mert határon túli magyar volt. Egy év után elment az iskolából. A második angoltanáromról az a legerősebb emlékem, ahogy később az osztályfőnök-helyettesi pozíciója ellenére szembeszállok vele, mert lek**vázta az egyik roma osztálytársamat. Sok angoltanárom volt, és sok történetet lehetne mesélni mindegyikőjükről.
Tehát az, hogy megtanulok angolul, nem volt adott az életemben. És úgy csináltam végig az általános iskola nyolc évét, hogy a present simple és a present continuous különbségét sem tudtam. A nyelvek mégis jelen voltak az életemben. Például nagy Kinder tojás gyűjtő voltam és hobbim volt felolvasni a biztonsági figyelmeztetést minden nyelven. És a filmek iránti szenvedélyem is ekkor alakult ki.
A filmek is olyan funkciót töltöttek be az életemben, mint a tanulás. Segítettek abban, hogy végigcsináljam a mindennapokat. Azt képzeltem, hogy az életem is egy film, és lehet, hogy épp rossz, de a vége biztos jó lesz. Volt, hogy hónapokig az volt a programom szombatonként, hogy ugyanazokat a filmeket néztem végig. Ilyen volt a Világok harca, az X-men és a Karib-tenger kalózai filmek. Egy idő után angolul néztem őket. Mégsem tanultam meg angolul. De pár szót nagyon tudtam. Például a “persuade” szót, amit a Karib-tenger kalózai 2-ben Jack Sparrow kimond párszor.
A HSK4 kínai középfokú nyelvvizsgám után boldogan, egy Kinder tojás papírral
Az érdeklődésem tehát már ott megvolt. A lehetőségeim nem. Az általános iskolám mindent megtett annak érdekében, hogy megnyomorítson és ne is gondoljak arra, hogy én bármit is el fogok érni. Mégis úgy alakult az életem, hogy a kitűnő bizonyítványommal felvettek egy elit gimnáziumba, pedig az angol felvételin alig tudtam megszólalni. Alapvető szavak nem jutottak eszembe. Amikor pedig a leendő osztályfőnököm arra kért, meséljek az általános iskolámról, elsírtam magamat. Az ő jóindulatán múlott valószínűleg, hogy a kilencedik kerületi lakótelepi általánosból felvételt nyertem az Eötvös József Gimnáziumba. A sors fintora, hogy később pontosan az ő személye járult hozzá ahhoz, hogy otthagytam az Eötvöst.
Hogyan hagytam ott egy elitgimnáziumot, hogy aztán megtanuljak angolul és franciául?
Amikor gimnazista lettem, akkor kellett ráébrednem, hogy mennyire kevés vagyok. Hogy magolhattam ezerrel, kaphattam az ötösöket a lakótelepi általánosban, de ez itt nem az a hely. Kitörtem abból a környezetből, és rá kellett jönnöm, hogy most még keményebb teljesítményt kell nyújtanom ahhoz, hogy megmaradjak az új környezetben.
Az első angolórámon például a feltételes módot vettük. Csak emlékeztetőül: én a present simple és a present continuous különbségét sem tudtam akkoriban. Nem volt csoda, hogy semmit sem értettem belőle. Az arcomba lett nyomva, hogy ha ténylegesen el akarom érni a céljaimat, akkor nem csak magolnom kell, hanem megérteni azt, amit tanulok, meg kell tanulnom jól tanulni.
A körülmények nem voltak ideálisak. Ha nem lett volna elég nagy a nyomás, az egyik osztálytársam meg is kérdezte, hogy minek jöttem angol szakra, ha nem tudok angolul. Nem igazán tudott mit mondani arra, hogy azt válaszoltam: azért, hogy megtanuljak.
Újfent ugyanott találtam magamat, ahol általánosban. Napi több órát tanultam, azért, hogy túléljek. Csak most a túlélés azt jelentette, hogy hozzam a minimum elvárt átlagot. Az első félévben 4.6-os átlagom lett, ami a közepesen szar kategóriának számított abban a környezetben. Teljesen magamba zuhantam. Az egyetlen egy fegyverem, a kitűnőségem eltűnt. Emellett azzal is nehéz volt megküzdeni, hogy én egy teljesen más környezetben szocializálódtam, mint az osztálytársaim. A dühöm – most már azt mondanám, hogy az aktivista énem – nem segített abban, hogy beilleszkedjek. Akkor még nem fogtam fel, hogy mennyire sokat jelentett az angoltanárom hozzáállása, aki külön beszélgetést kezdeményezett velem arról, hogy hogyan tudnék felzárkózni angolból. De mindez hiába volt, nem sikerült itt sem megtanulnom angolul.
Az Eötvösben mindeközben megjelent egy másik nyelv is az életemben. A Karib-tenger kalózai iránti rajongásom odáig vezetett, hogy a franciát választottam a második nyelvemként, mert akkoriban Johnny Depp élettársa Vanessa Paradis, francia énekesnő volt. Emiatt nekem az volt a logikám, hogy franciát megéri tanulni.
A francia tanárom egyben az irodalom tanárom és az osztályfőnököm volt. Az első francia órán azt a mondatot kellett lefordítanunk, hogy “Karinthy és Kosztolányi kéz a kézben sétált a Váci utcán”. Mondhatni, hogy nem volt struktúra az oktatásban. Franciául valószínűleg sosem tanultam volna meg, ha ott maradok. Ez nekem akkoriban a kisebbik gondnak számított. A nagyobbik az osztályfőnökömmel alakuló kapcsolatom. Nem igazán kapcsolódik a nyelvtanulói karrieremhez a történetnek ezen része, így most kifejteni sem fogom részletesen.
A történet szempontjából lényeges, hogy az ő személye olyan szinten határozta meg a mindennapi életet az iskolában, hogy eldöntöttem, otthagyom az Eötvöst. Ez egy fontos, bátor tett volt a részemről. Olyan, amire igazán büszke vagyok a mai napig. Maradhattam volna, hogy éveken keresztül harcoljak a személyes jóllétemért, de én ezt előtte nyolc évig megtettem az általánosban. Úgy döntöttem, hogy még egyszer nem szenvedek feleslegesen egy intézményben. Tizedikben az első nap bementem az Eötvösbe, majd amikor kiléptem az ajtón a nap végén, felhívtam szüleimet, és ennyit mondtam a telefonba:
– Itt hagyom az Eötvöst.
Szóval ott álltam, tanévkezdés első napján, 15 évesen, feladva a kitörésem szimbólumát, az elitgimnazista életet, nullához közelítő angol és francia tudással, jelentős traumákkal és viselkedési problémákkal.
Mit tanítottak nekem az én tanár példaképeim?
Az utam a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba vezetett, ahol rögtön az igazgatóval kellett beszélnünk családostul, hogy egyáltalán meggondolják, hogy átvegyenek. Év közben váltó diák, ott csak baj lehet. Az igazgatónő egyértelmű szigorúsága ellenére, nekem rögtön szimpatikus volt és megnyugtatott az, hogy egy olyan iskolába próbálok bekerülni, amit egy nő vezet. Az általános iskolám légkörét alapvetően határozta meg az igazgató, aki egy igazi nőgyűlölő, hatalmával visszaélő férfi volt. Ezért azt reméltem, hogy a Rákóczi légkörét is meghatározza az, hogy ki vezeti.
Amikor ott ültünk a beszélgetésen, ránézni sem mertem, annyira szégyelltem magam a helyzet miatt. Mindeközben az igazgatónő végig engem nézett, mialatt a szüleim a helyzetről meséltek neki. Udvariasan meghallgatta őket, majd rögtön hozzám szólt, és a hobbijaimról kérdezett. Őt igazából nem érdekelték a jegyeim, az érdekelte, hogy miért lelkesedem, beleillek-e az ottani rendszerbe, ki vagyok.
Az első rosta az volt, hogy legalább 4-es átlagom legyen az előző iskolámban, a második a beszélgetés, a harmadik, hogy egy irodalmi és egy matek tesztet kellett kitöltenem. Az irodalom 96% lett, a matek 26. Újabb gyomros volt ez, a mindent tudó diák ilyen eredményt ér el. A fejemben visszhangzott az összes mondat, amit addig hallottam a lányok képességeiről. Ott volt a bizonyíték, hogy valóban nem érek annyit, mint egy fiú. És közben tudtam, hogy jó vagyok matekból és valószínűleg a stressz azon a ponton gyűrt maga alá.
Ráadásul a megállapodás ez volt: ha mindkettő jól sikerül, jöhetek, ha csak az egyik, beszélgetnünk kell még, ha egyik sem, akkor kizárt, hogy jövök. Később az osztályfőnököm mesélte el nekem, hogy amikor kitöltöttem a tesztet, az igazgatónő bement a tanáriba, felmutatta a papírt és azt mondta, hogy neki kell ez a diák, jövök.
Felvettek tehát a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba, ahol megtanultam, milyen egy jó tanár, és megtanultam angolul és franciául. Ha erre a történetre gondolok, végtelen hálát érzek. Emlékeztet arra, hogy mekkora felelőssége van egy tanárnak, mekkora felelőssége van egy embernek, akinek bármilyen hatalom van a kezében. Az a döntés ott megváltoztatta az életemet. Persze az én hozzáállásom is kellett hozzá.
Az a három év életem legidillibb időszaka volt. Nekem addig ismeretlen érzés volt az, hogy végigmehetek egy iskola folyosóján nyugodtan. Hogy tanulhatok, nyugodtan. Hogy a tanáraim értékelik azt, hogy tanulok. A tanulás, ami mindaddig egy kényszer, egy túlélési mód volt nekem, hirtelen a hobbimmá vált. Az, hogy addig mindent megtanultam, egy olyan mellékhatással járt, hogy sokminden el is kezdett érdekelni. Igazából csak azokat a tárgyakat nem szerettem, amiket rosszul tanítottak, és azokat is csak azért nem, mert zavart, hogy nem tudom megtanulni őket rendesen.
Ebben az időszakban felsorolni sem tudnám, hogy hány jó tanári példát láttam. Ahogy visszagondolok az akkori énemre, biztos nagy türelem kellett ahhoz, hogy valaki a tanárom legyen. Érettségi után be is vallotta nekem az osztályfőnököm, hogy rettegett bemenni a tanáriba, mert félt, hogy megint arról kezd majd mesélni az egyik kollégája, hogy már megint mit csinált a Szekér Viki. Nem voltam rossz diák, de ha nem viselkedtek korrekten a tanáraim, ha visszaéltek a pozíciójukkal, akkor én kiálltam magamért. Sosem képviseltem mást, mint azt, hogy a tisztelet mindenkinek kijár, akkor is, ha lentebb van a hierarchiában. Az osztályfőnököm azt is hozzátette, hogy mindig is becsült engem, hogy kiállok az igazamért.
Ez a hely tehát ugyanúgy formált, mint az általános iskolám. Az általános a kegyetlenségével, a gimnáziumom a gyengédségével. Az igazgatónő a szövetségesemmé vált, és amikor például egy hierarchia miatti konfliktus után sikeresen szereztem egy intőt, az osztályozó megbeszélésen kijelentette, hogy nem érdeklik a szabályok, ő nem járul hozzá ahhoz, hogy én kettest kapjak emiatt a szorgalmamra. Ugyanígy kiállt mellettem az osztályfőnököm, aki amikor az ellenőrzőmet kérte, hogy beírhassák az intőt, biztosított arról, hogy hülyeségnek tartja ő is a helyzetet, csak adjam oda, had írja be a tanár, aztán menjünk tovább.
A Rákóczi megtanította nekem, hogy akkor is lehet jónak lenni, ha az intézmény keretei szerint nem vagy az. Megtanította, hogy egy tanárnak mekkora ereje van, és hogy ezt az erőt arra is használhatja, hogy megváltoztassa a diákja életét. Azt is megtanultam, hogy a kemény munka, a tanulás nem csak olyan eredményeket tud hozni, hogy túlélek egy borzasztó intézményt.
Ballagás után az osztályfőnökömmel, akitől annyit tanultam a tanár-diák kapcsolatról
Hogyan toltak be az angol érettségire egy irodai széken?
Az a kitartás, amit kisgyerekként az általánosban megtanultam, elvezetett oda, hogy végre megtanultam angolul és franciául. Kiderült, hogy csak a jó tanárok hiányoztak a képletből.
A sikeres nyelvtanulás képlete nagyjából ennyi szerintem:
– motivált diák
– jó tanár
– idő, türelem, elszántság
Emlékszem, hogy az első Rákóczis angol órámon egy olyan helyzetbe csöppentem, ahol az osztálytársaim javarészt unták az egészet, mert már sokan tudtak angolul, a tanárom pedig teljesen el volt keseredve, mert érezte, hogy nem tisztelik és nem hajlandóak segíteni a munkáját. Azon az órán megkért engem arra, hogy mutatkozzak be. Végül az egész óra azzal ment el, hogy angolul beszélgettünk. Biztos borzasztó volt a nyelvtanom, de nekem nagy élmény volt, hogy megértetem magamat egy emberrel angolul.
Az osztálytársaim érdektelensége nekem jó lehetőség volt arra, hogy megtanuljak angolul. Annyira felbátorodtam, hogy másfél éven belül jelentkeztem az előrehozott angol érettségire, ami előtt egy nappal egy kosármeccsen balesetem volt és részlegesen elszakítottam a bokaszalagomat. Azon a délutánon el kellett döntenem, hogy másnap vagy bejutok valahogy így az érettségire, vagy csak egy év múlva, a végső, hivatalos érettségin próbálhatom meg, de akkor már az emelt szintű angolt.
Másnap tehát egy irodai széken toltak be a folyosón a terembe, hogy le tudjam tenni az angol középfokú érettségit. Tizenegy év angoltanulás után végül így sikerült elérnem a középfokú nyelvtudást, abban az évben a B2-es nyelvvizsgát is letettem.
Az utolsó évben az előrehozott érettségizőknek külön emelt érettségire felkészítő órát tartottak, amin végül csak én jelentem meg. A felkészítő tanár mondhatta volna azt is, hogy így nem éri meg megtartani az órát, de ő nem így tett. Így lett véletlenül egy angol magántanárom.
Ezalatt az időszak alatt feltehettem rengeteg kérdést és a legváltozatosabb témákban beszélgethettem a tanárommal angolul. A közös munka eredménye egy 90 százalék feletti emelt érettségi volt, 100 százalékos szóbelivel, amit a Rózsadomb tetején lévő gimnáziumban csináltam. Emlékszem, ahogy a szóbelire vártam, kinéztem a folyosó ablakán és beláttam egész Budapestet. Nagyon furcsa volt a kilencedik kerületi lakótelepi környezet után így befejezni a közoktatásban töltött éveimet.
Akkoriban nem tudtam, hogy később én is többek közt oktatással fogok foglalkozni. Hiába a sok jó példakép, az általános iskolás tapasztalataim miatt én gimnázium végén kijelentettem: “Minden leszek, csak tanár nem.”
Egészen az ínszalagszakadásom előttig például orvos akartam lenni. Annyira komolyan vettem ezt, hogy amíg gyógyultam fel, végig biológiát tanultam. Aztán amikor először rendesen járni tudtam, elmentem egy könyvesboltba, és rájöttem, hogy én valójában nem az orvoslás miatt rajongok a Dr. House-ért, hanem azért, mert a filmek és a nyelvek érdekelnek.
Tényleg ilyen az élet? – így tanultam meg franciául
Ez volt az a mondat, amit a francia tanárom akkor mondott valakinek, amikor nem volt leckéje, majd beírta az egyest: “C’est la vie, désolée.” Vagyis ilyen az élet, sajnálom.
Arról, hogy hogyan tanultam meg franciául, részletesebben is írok a Francia Intézet DALF C2-es, anyanyelvi szintű nyelvvizsgáról szóló beszámolómban.
A Rákócziban európai uniós ismerek és francia szakos lettem, heti hat órában tanultam franciát. Nem volt olyan, hogy nincs lecke és nem volt olyan, hogy kivételezés. Mivel én ide is elvittem magammal a tanulással kapcsolatos hozzáállásomat, hamar az egyik legjobb franciásnak számítottam az osztályban. Szimpatikus volt a tanárom következetessége, úgy volt szigorú, hogy közben korrekt tudott maradni.
Az utolsó évben az EU-s óránk is franciául volt, így tanultam meg olyan szavakat, mint a subsidiarité és supranationalité. És aközött a három ember között voltam, aki le merte tenni a francia középszintű érettségit. Az EU-s tanulmányainkkal még Brüsszelbe is kijutottunk az osztállyal és nagyon menőnek számított, hogy franciául kértem sört az étteremben.
Hogyan lettem az egyetemen véletlenül francia szakos?
Az érettségi után rögtön el kellett kezdenem dolgozni, emellett az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytattam a tanulmányaimat, hivatalos nevén szabad bölcsészet szakon. Én inkább szeretem úgy mondani, hogy Film-francia szakon, és még inkább úgy, hogy Francia-film szakon.
Akkoriban az UNICEF volt az egyetlen egy hely, ami 18 évesen, mindenféle munkatapasztalat nélkül hajlandó volt diákmunkásként alkalmazni. Az utcán idegeneket kellett leszólítanunk, hogy adományokat gyűjtsünk. Az ügy fontos volt nekem, de egyáltalán nem volt nekem való a hely. Abból a szempontból fontos, hogy emiatt lettem végül francia szakos.
Éppen útkeresésben voltam és egy munkahelyi iszogatás során hirtelen megkérdezte az egyik munkatársam, hogy akarok-e francia szakra menni, holnap reggel van a felvételi. Én meg azt mondtam, ja, persze. Így másnap(osan) elmentem a francia szak felvételijére, megírtam 93 százalékra és így lett a minorom, azaz második szakom a francia. Papíron szabad bölcsészet szak, Filmelmélet és Filmtörténet szakirány volt a főszakom, a gyakorlatban sokkal többet kellett a franciára tanulnom. A minor ugyanis ugyanazokat a követelményeket jelentette, mint a főszak, csak kevesebb óraszámmal. A képzés végén még államvizsgáznom is kellett franciából. Az volt életem egyik legstresszesebb tanulási időszaka, 8 nap különbséggel mindent tudnom kellett a francia kultúráról, földrajzról, irodalomról, történelemről és persze nyelvtanról, aztán mindent az egész egyetemes és magyar filmtörténetről. Utóbbi témánként legalább 30-40 kötelező film ismeretét jelentette.
Miért örülök, hogy kirúgtak az UNICEF-től?
De ne rohanjunk még előre az államvizsgához.
Az egyetem első félévét azzal töltöttem, hogy a diákmunkás órabéremmel próbáltam meg eljutni minden buliba, fedezni a bérletemet és a tankönyveimet. Keserves időszak volt, rengeteg munkára jelentkeztem, hogy valamivel többet tudjak keresni, és jobban tudjak a tanulmányaimra koncentrálni. Fél év után, egy hideg januári napon aztán kirúgtak az UNICEF-től. Jogos volt, nem hoztam a számokat, a magyar emberek nem adományozó természetűek és azt sem tudtam elfogadni, hogy folyamatos zaklatás ért a munkám miatt, a járókelők által.
Ekkor volt az első osztálytalálkozónk, és én épp a munkanélküliségemről beszéltem az osztályfőnökömnek. Erre azt a kérdést kaptam:
– Miért nem tanítasz nyelveket?
– Nem tudok olyan jól nyelveket.
– Ugyan, az lesz a feladatod, hogy az être igét gyakorold egy lusta gimnazistával.
És én jobb ötlet híján elkezdtem ismerősöket angolra és franciára tanítani, majd pár hónap múlva tényleg a francia létigét, az être-et gyakoroltam egy gimnazistával. Tipikus egyetemista voltam, aki mindenkit, mindenhol tanít, alacsony bérért. De nekem a diákmunkához képest akkor is megérte, több szabadságom volt, jobban tudtam az egyetemre koncentrálni és nem zaklattak a munkám közben.
Ezalatt az időszak alatt bejártam Budapest minden kerületét, napi 2-3 órát utaztam, tanítottam fodrászt, kamionsofőrt, buszvezetőt, gimnazistát, egyetemistát, vállalkozót, nőt, férfit, gyereket, nyugdíjast. Sokat fejlődtem a kommunikációban és kinyílt a világ. Magammal hordoztam, hogy az, hogy az iskolákban nem tudtam beilleszkedni, amiket mondtak nekem, az végül is igaz: velem van a baj.
Egyszer az egyik tanárom meg is kérdezte, hogy
“ilyen névvel, hogy Viktória, hogy lehet valaki ekkora vesztes?”
Az, hogy ennyi emberrel meg tudtam értetni magamat és átadni nekik tudást, ami előreviszi őket a céljaikban, sokat formálta azt bennem, hogy mit jelent tanárnak lenni.
Sokat tanultam ebben az időszakban arról is, hogy hogyan lehet jól tanítani és jól tanulni egy nyelvet. Azóta is mondogatom embereknek, hogyha igazán meg akarnak érteni egy nyelvet, akkor magyarázzák el valakinek. Rengeteg kérdés fog felmerülni, amire te sem tudod a választ. A tanítványaimmal együtt én is újra megtanultam angolul és franciául, és magabiztosabb nyelvtudásom lett, mint valaha.
Rájöttem közben arra is, hogy miért fogadtam meg, hogy sosem leszek tanár. Előttem volt rengeteg rossz példa, hogy tanárok hogyan élnek vissza a pozíciójukkal és hogyan nem védik meg a rájuk bízott gyerekeket, és előttem voltak jó példák is, akiket pedig a diákok nem becsültek meg, és hihetetlenül tiszteletlenül viselkedtek velük, pedig ők csak tanítani akartak.
Ekkor alakult ki annak a szemléletnek az alapja, amit ma is vallok: Ez egy közös munka, én segítek, és együttműködünk. Ha nem akarsz együttműködni, akkor nem csináljuk. Én nem fogok senkit terrorizálni és harcolni sem fogok azért, hogy a tudásomat elismerje, a személyemet tisztelje. Emellett azt sem fogom elfogadni, hogy azért, mert többet tudok, megengedhetek magamnak olyan viselkedést, amit sok tanártól tapasztaltam. A tanításom alapja tehát a kölcsönös tisztelet lett.
Hogyan jutottam ki nemzetközi workshopokra, hogy angolul és franciául adjak elő?
Az ELTE-n töltött három év felszabadított a közoktatásban szerzett tapasztalatok alól. A tanulással való kapcsolatom még erősebb lett azzal, hogy elkezdtem tanítani. A magánoktatás miatt több időm és energiám volt, letettem a Cambridge CAE C1-es nemzetközileg elismert angol nyelvvizsgát és a Francia Intézet DALF C1-es nemzetközileg elismert nyelvvizsgáját. Azóta ezekből az anyanyelvi szintű nyelvvizsgát is letettem.
A Cambridge C2-es tapasztalatokról itt olvashatsz. A DALF C2-ről pedig itt.
Mindeközben filmeket készítettem, és elkezdtem a vizuális nyelvvel is foglalkozni, elsősorban azzal, hogy a filmek hogyan jelenítenek meg traumákat.
Miután elvégeztem az ELTE-t, szerettem volna egy gyakorlatiasabb képzésben résztvenni, ezért megint szembementem az árral. Egy BA diploma után elkezdtem még egy BA képzést, ami ráadásul fizetős volt. Így lettem a Budapesti Metropolitan Egyetem Média design szakának a hallgatója, és kerültem közelebbi kapcsolatba a Diákhitel központtal. A nyomás tehát még nagyobb volt, hogy teljesítsek, egyrészt a tanulmányaimban, másrészt a munkámban, hogy az adósságomat minél hamarabb törleszteni tudjam.
A Metropolitan három évében maximumra pörgettem a tanulással kapcsolatos megszállottságomat:
– Megtanultam nulláról indulva felsőfokon németül.
– Megtanultam rengeteg szoftvert kezelni, ami miatt mára egy újat megtanulni olyan, mintha csak még egy nyelvet tanulnék: valójában ugyanolyan mindegyik.
– Elvégeztem egy 3D modellező képzést, és diplomamunkaként egy 3D-s animációs filmet készítettem.
– Voltam grafikus gyakornok majd munkatárs egy filmes látványtervező cégnél.
És bár nem közvetlenül a tanuláshoz kapcsolódik, de elindítottam egy társadalmi kampányt.
Egy drezdai emberi jogi workshopon, ahol éppen angolul érvelek arról, hogy miért nem fogadható el egy ilyen helyen (sem) a szexizmus
Bár nagyon büszke vagyok a fent felsorolt eredményekre, mégis a legnagyobb lépés az életemben ennek a kampánynak az elindítása volt. Eredetileg egyetemi projektként indult, arculatot kellett tervezni egy cégnek, és én egy olyan céget képzeltem el, ami az áldozathibáztatás ellen jött létre. Ebből lett a Not targets.
Ennek a kampánynak köszönhetően nem csak az arculattervezést gyakorolhattam, hanem a nyelveket is. Egy év után bekerültem aktivista körökbe, és így jutottam ki nemzetközi emberi jogi workshopokra. Jártam Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Angliában, Spanyolországban, Csehországban, Lengyelországban, adtam elő angolul és franciául. Beszélgettem 50 országból érkező emberrel csak egyetlen egy párizsi workshop alatt. Hatódtam meg az előadásom után, amikor egy résztvevő Párizsban franciául a barátnőjéről mesélt, akit szexuálisan bántalmaztak. Rengeteg élményt szereztem azokon a nyelveken, amiken akkor beszéltem, és ez alakította azt, hogy mit gondolok a nyelvtudásról és a kommunikációról.
Mindeközben tovább mélyítettem a vizuális nyelvvel kapcsolatos tudásomat is, a társadalmi kampányok vizuális nyelvezetét kutattam és a következő állomás a tanulmányaimban a Színház- és Filmművészeti Egyetem Látványtervező mesterszakja lett.
2019-ben, Párizsban a Francia Intézet LabCitoyen emberi jogi konferenciáján, a projektemet előadva
Hogyan fedeztem fel a vizuális nyelvtanulást?
Amikor az SzFE-re jártam, egyre nagyobb feszültség volt a munkám és a tanulmányaim összeegyeztetése között. Eleve valamilyen anomáliának tűnt, hogy egy SzFE-s amúgy nyelveket tanít és társadalmi ügyekkel foglalkozik. Többször kerültem olyan helyzetbe, amikor fel kellett vállalnom, hogy én most egy hetet inkább egy nemzetközi workshopon töltök, vagy hogy egy egész napos egyetemi fejtágítás után el merek menni délután 5-kor, hogy tanítsak aznap még pár embert.
Számomra a vizualitás és a nyelvek sosem zárták ki egymást, sőt. Amikor a látványtervezői projektjeimet csináltam, sokat segített a nyelvtudás és amikor nyelveket tanultam vagy oktattam, sokat segített a grafikai tudásom. Elkezdtem egyre jobban rendszerként látni és tanítani a nyelveket.
Azt is megerősítette bennem az SzFE-n töltött időszak, hogy mit gondolok a hierarchiáról és a tanárok szerepéről.Emlékeztetett az általános iskolámra azáltal, hogy mennyi visszaélésnek voltam tanúja. Emlékeztetett az Eötvösre azáltal, hogy 100%-nál is többet kellett teljesíteni ahhoz, hogy elismerést kapj, az egyik osztályfőnököm egyszer mondta is: “Itt nincs ezüstérem.” És emlékeztetett a Rákóczira azáltal, amilyen kapcsolatot ki tudtam alakítani pár tanárommal, akik meglátták azt, hogy az én utam nem az, hogy ehhez a rendszerhez idomuljak. Az első osztályfőnököm, Rajk László volt, aki a képzésünk közepén hunyt el. Az utolsó beszélgetésünk a studiójában volt, ahova azért mentem fel, hogy beszámoljak neki egy visszaélésről, ami az egyik órán történt, majd arról kezdtünk el beszélgetni, hogy mi a szakmai utam. Ekkor fogalmazta meg, azt, hogy “Te nem látványtervező vagy, Te rendező vagy.” És akkor, ott én is bevallottam magamnak, hogy nem akarok a filmes hierarchia alján lenni, én vezetni akarok. Az utolsó félévemben pedig megjelent pont a COVID és ez teljesen megváltoztatta azt, hogy milyen irányba mentem tovább.
Londonban, egy emberi jogi témájú videós projekt megbeszélésén, amikor épp az SzFE-n kellett volna lennem
Hogyan született meg a Toucan?
2020 tavaszán a koronavírus minden szinten felborította az életemet.
Egy világjárvány alatt kellett
– anyagilag finanszíroznom az egész családomat egyedül.
– befejeznem egy hét perces animációs filmet, ami egyben az SzFE-s diplomamunkám is volt.
– átállni személyes oktatásról online oktatásra.
– kitalálni, hogy merre is vezet az utam.
Nyárra ezeket a kihívásokat aztán annyira kihevertem, hogy elkezdtem spanyolul tanulni és egy év alatt letettem a Cervantes Intézet DELE C1-es, nemzetközileg elismert nyelvvizsgáját.
Közben egyre jobban kezdett megfogalmazódni bennem, hogy függetlenséget szeretnék, olyan helyzetet, ahol én alakítom a feltételeket. Hogy elegem van az intézményekből és a hierarchiából. Hogy szeretnék elég időt és szabadságot arra, hogy animációs filmeket készíthessek.
Teljesen transzparens akarok lenni azzal kapcsolatban, hogy a Toucan végső soron emiatt született meg. Elkezdtem rendszerbe foglalni azt, amit nyolc év alatt kiépítettem a fejemben. Azt, amivel megtanultam négy nyelvet. Ami miatt én nem csak egy szimpla nyelvoktató vagyok, hanem az, aki vizuálisan látja a nyelveket és így vezet végig másokat ezen az úton.
Emellett fontosnak tartottam azt az üzenetet, amit egy jó tanárnak mindig közvetítenie kell – hogy hisz a diákjai sikerében, hogy eléggé kitartó és türelmes. Hogy meg tudják csinálni. Tou Can Do It.
Egy év spanyoltanulás után a Cervantes Intézetnél tett DELE C1-es spanyol nyelvvizsgámmal
Mit tanított nekem a kínai tudásom?
A vizuális nyelvtanulás gondolatát odáig vittem, hogy 2021-ben, konkrétan azon a héten, amikor letettem a DELE C1-es spanyol nyelvvizsgáját, elkezdtem kínaiul tanulni. Ez pedig egy teljesen új szintre emelte azt, hogy mit gondolok a nyelvekről. Az egyik kedvenc filmemben, az Érkezésben – amiről egy külön tanulmányt is írtam – a főszereplőről azt mondják, hogy úgy kezeli a nyelveket, mint egy matematikus.
Ez alapján én magamról azt mondanám, hogy úgy kezelem a nyelveket, mint egy látványtervező. A kínai nyelv elsajátításával elkezdtem teljesen új összefüggéseket meglátni, és egy új szintre emelni a módszeremet. Rájöttem, hogy minden elmagyarázható vizuálisan, csak eleget kell keresni a megfelelő hasonlatot.
A kínai megtanulása a legnehezebb nyelvtanulói folyamat volt, amit valaha végigcsináltam. És megtanított arra, ami egy új tapasztalat volt nekem: nem csináltam végig. Sosem fogom végigcsinálni. Egy nyelvtanulási folyamatnak valójában nincs vége. Én is tanulok heti szinten új szavakat azért, mert a tanítványaimat mindig más témák érdeklik, és én sem tudhatok minden szót.
Van a nyelvoktatói szakmában egy eléggé szigorú vonal, ami szerint egyrészt csak akkor taníthatsz, ha diplomád van az adott nyelvből, másrészt akkor, ha mindent tudsz. Van egy orrfennhordás, a másik lesése, hogy mikor ront el valamit, hol nem tökéletes a kiejtése. Én pedig a kínain keresztül jöttem rá arra, hogy ilyen nincs. Tökéletes nyelvtudás nincs. És így hibázni is szabad. Tanárként is.
Az ELTE Konfuciusz Intézet előtt, a HSK4 és HSKK2 középfokú kínai nyelvvizsgával a kezemben
Miért tűztem ki célul, hogy minden nyelvből anyanyelvi szintű nyelvvizsgám legyen?
Ahogy rájöttem arra, hogy a nyelvtanulási folyamat sosem ér véget, elhatároztam, hogy a már régóta ismert és tanított nyelvekből le akarom tenni a nemzetközileg elismert anyanyelvi nyelvvizsgát. Fejlődni akartam, még tovább. Valahol még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki meg akarja mutatni, hogy meg tudja csinálni. Hogy lehet bármilyen diszkrimináció ezen a földön, meg tudja csinálni. És meg akartam mutatni a diákjaimnak is, hogy engem ennyire hajt a nyelvtanulás. Hogy nekem ez nem egy olyan pozíció, hogy én már tudom, ők még nem, ők hallgatnak, én beszélek. Nincs hülye kérdés, és nem tudom minden kérdésre a választ.
Pár dolgot azért tudok:
– Bármilyen nyelvet meg lehet tanulni.
– Akkor tanulsz, amikor hibázol.
– Ha vizuálisan látsz valamit, akkor érted.
– Csak az egyenlőségelvű kapcsolatokból születnek igazán jó dolgok.
Eddig három nyelvből van anyanyelvi nyelvvizsgám:
– Német Goethe C2 (Großes Deutsches Sprachdiplom)
És még idén le fogom tenni a DELE C2-őt is, a Cervantes Intézetnél spanyol nyelvből.
A történet tehát sosem ér véget. De most, ahogy írom ezt a bejegyzést, tudom, hogy egy mérföldkőnél vagyok. Rájöttem, hogy a tanulás tényleg mekkora erővel bír, hogy kihúzott engem a gyerekkorom környezetéből. De arra is rájöttem, hogy a hibázás mekkora erővel bír, hogy azzal mennyit el lehet érni, ha nem a tökéletességre törekszem, hanem a cselekvésre. És ez egy olyan dolog, amit a szexista általános iskolám el akart titkolni előlem. Arra lettem nevelve, hogy csak akkor érhetek valamit, ha mindent tökéletesen tudok. Amikor pedig ezt elengedtem, és elkezdtem hibázni, és elfogadni, hogy csomó mindent nem tudok, akkor hirtelen rengeteget tanultam. Ezt akarom átadni a diákjaimnak is, hogy a legnagyobb haladást azzal fogják elérni, ha elfogadják a saját tempójukat és hibáikat.
“Sose bátortalaníts el valakit, aki folyamatosan halad, mindegy, hogy milyen lassan teszi.”
Lépj be a Tou Can Do It Nyelvtanulás Facebook csoportjába, ahol plusz nyelvtanulással kapcsolatos feladatokat és tippeket érhetsz el és egy támogató közösség tagja lehetsz.
Online órák: [email protected]
